Vigyázz, felszínesség!

Vásárlás, mozizás, bulizás, közös projektek. Nagyon csábítóan hangzik, ugye? Minden fiatal erre vágyik, egy bizonyos pontig. Képesek lemondani a stílusukról, egyéniségükről, csakhogy egy bizonyos csapat befogadja. Elnyomják véleményüket, és engedelmesen fejet hajtanak a karakteresebb ismerősüknek. De mennyire értékes ez a társaság? Megéri ennyi mindent feláldozni azért, hogy ne maradjunk egyedül? A felszínesség nagy úr, és bizony sokan beleesnek csapdájába.

Sokféleképpen tudjuk definiálni a felszínesség fogalmát, és sokféleképpen magyarázni: legfőbb oka az, hogy félünk egyedül maradni. Nem szeretünk egy társaságban egyedül lenni és kilógni. Legfőképpen igaz ez az iskolai közösségekre. Nincs is annál cikibb, amikor reggel bemegyünk és társaink a tegnapesti bulit tárgyalják ki, ahova minket nem hívtak meg, igaz? Nem egyedül gondoljuk ezt, hanem sokan. Nem akarunk ellenséges pillantások kereszttüzébe kerülni, hogy kibeszéljenek a hátunk mögött.

Sokan nem is ismerik be, ezt a fajta gondolkodást, pedig minden itt kezdődik. Általában nem ismerjük fel a tényt sem, miszerint az adott közösség nem örök barátság, hanem kényszerített összezárás. Jó nézni a kis csoportokat és egyre nő a vágy, hogy közéjük álljunk és megnyíljon nekünk is az a  kis világ. Ha pedig benne vagyunk, akkor görcsösen próbáljuk megtartani kigürizett helyünket. Aki, naivan szemlélődik el is hiteti magával, hogy szeretik a többiek és minden rendben van. Bombabiztos minden. Aztán jönnek a pofonok: Nem segítenek csip-csup kis bajokban, nem kísér valaki haza egy buli után, ha szívességet kérnél, kifogások hadával találod szembe magad. Aztán jönnek a nagyobb horderejű dolgok: szakítás, vagy (ne adj iten!) halál esetén, egyikre sem számíthatsz, nem hallgatják meg problémáidat és tanácsolni sem akarnak neked semmit, vagy nem tudnak. (Az mindegy is) Nem érdekli őket, hogy valamibe beleszerelmesedtél, de arra jó vagy hogy menj el velük berúgni, menj el velük moziba, a plázába, de semmi egyéb másban nem érdekled őket. Ez a felszínesség. Nem könnyen ismerszik meg a felszínesség, csak már akkor, amikor késő és kihasználtak. Te szerettél volna valami bensőségesebbet, de visszapattansz egy igen erős falról, amit addig észre sem vettél. Ez is ismerős, igaz?

Nagyon gyakran két végletbe sodródnak az emberek: Aki, nem nyílik meg és mindenhol összeesküvés elméletet gyárt, és az aki, mindent maradéktalanul el hisz. Pedig igazából maximum 3 olyan emberre van szükségünk, akiben feltétlen megbízunk, a többieket pedig rangsorolhatjuk saját értékeink alapján. Ne higgyük, hogy ezzel bunkók voltunk, egyszerűen csak okosan használjuk a felszínesség fogalmát.

Mivel mindenki védi magát és lelkét, ezért felszínesség mindig lesz. Mindössze arra kell figyelni, milyen formán tesszük azt. Ne tegyünk másban maradandó kárt, csak azért, mert ő valahogy nem illet a profilunkba.  De ami a legfontosabb, ne adjuk fel magunkat egy felszínes barátság, vagy közösség kedvéért. Keressünk kompromisszumokat, de ne alázkodjunk meg. Nem érdemes. Csak minket aláznak meg a végén, oly módon, hogy félévig nem áll talpra önbecsülésünk. Tény, idő kell egy mély és megbízható barátság kialakításához, de inkább legyen az, minthogy kivert kutyaként megsemmisülten kullogjunk közösségből közösségbe.

A felszínesség csapdája kikerülhetetlen, mert valahogy mindig össze leszünk zárva egy közösségbe akaratunk ellenére, ahol el kell egymást viselni, de lehet ezt gusztustalan és lehet igen finom módon tenni. Végezetül egy példa: Japánban, miután a dolgozók letették a munkát, együtt elmennek iszogatni és beszélgetnek. Tűnhet, felszínességnek, de csapatépítő tréningnek kifejezetten alkalmas. A dolgozók felszabadulnak, megismerik egymást és könnyebben megy a munkavégzés, csökken a felszínesség erőssége is. Persze ennek is van hátránya, hisz Japánban annyit kell dolgozni, hogy, azt egy európai nem bírná sokáig.